Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Okoska botocska

2011.03.24

 

OKOSKA-BOTOCSKA

 


Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út.
Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem
vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
- Ó, te ! - mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült. De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
- Minek neked ez a bot ? Mi hasznod belőle ? - csodálkozott.
- Ez nem valami egyszerű bot csupán - magyarázta Sündisznó. - Ez egy okoska-botocska.
A Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltott vissza:
- Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat ! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára !
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
- Hű?, de nagyot tudsz te ugrani !
- Egyáltalán nem tudok ugrani - válaszolta Sündisznó. - Csak ez az okoska-botocska- mindenen-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt,
és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.
- Hé. te Szúrós Fej ! Mit vánszorogsz ott ilyen lassan ? Bizonyára a botod...
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárban. Jaj, mindjárt
lemerül és megfullad ! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltotta neki:
- Kapd el a botot ! De jól markold meg !
Elkapta a Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
- Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet ! Nem én mentettelek meg, hanem ez az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska !
Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
- Segítsetek, segítsetek ! - csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
- Állj arccal a fa törzse felé ! - parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két melső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők !
Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték: - Köszönjük, köszönjük, köszönjük !
- Remek fickó vagy te, Sündisznó ! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
- Ugyan, dehogyis én találtam ki ! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.
Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott: - Állj !
Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét,fogait csattogtatva mondta nekik:
- Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstől-bőröstől !
Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett.
Behunyta a szemét - jaj, most mindjárt bekapja a Farkas ! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt... Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.
- Köszönöm, Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
- Nem én, hanem ez az okoska.botocska-ellenségre-lecsapóska - válaszolta a Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyú a felfelé vezető úton felkaptatni.
Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól.
Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
- Semmi baj - mondta a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végébe.
Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte,
mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
- Nézd csak - mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek.
Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
- Ha nem lett volna ez a te csodatevő okoska.botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen a Sündisznó, s azt mondta neki: - Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.
Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
- S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül ?
- Sebaj ! - válaszolta a Sündisznó. - Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig - és megkocogtatta ujjával a homlokát -,
az okosságot pedig innen veszem hozzá !
Mindent megértett most már a Nyúl.
- Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív !